Évszázadok óta a bálnavadászatból élnek, a kék bálna életét mégis megkímélik, mert a lamaleraiak úgy tartják, hogy egy ilyen óriáscet segítette őket mostani lakhelyük megtalálásában. A nemzetközi bálnavadászati tilalom rájuk nem vonatkozik, ti. önfenntartó bálnavadászatot folytatnak, amit világszerte engedélyeznek a hagyományos életmódot folytató közösségeknek.

Tavasszal a bálnavadászok már a nagy fogásra készülődnek, ilyenkor alaposan átnézik a felszerelést, mint pl. a képen látható szigonyt

A Lamaleraban élő indonéz bálnavadászok eredetileg nem idevalósiak, egy pusztító földrengés miatt menekültek sok száz évvel ezelőtt Pulau Lembatara, a szigetre, ahol a bálnavadászfalu található. Már érkezésük előtt ismerték a szigonyos halászatot, bálnára - főleg ámbrás cetre - azonban csak itt kezdtek vadászni. Lamaholotul beszélnek, ez egyike az Indonéziában beszélt 300 nyelvnek. A falu klánokra oszlik, a klánok saját bálnavadászhajókkal rendelkeznek.

Miután a 19. század végén áttértek a kereszténységre, feladták animista hitüket, de a legendák és a szellemek a mai napig fontos szerepet játszanak életükben. Érkezésüket is legenda övezi: a bálnavadászok szerint mostani lakhelyük megtalálásában egy kék bálna segítette őket, ezért a kék bálnát, noha nagyobb és több a húsa mint kedvenc zsákmányuknak, az ámbrás cetnek, szentnek és sérthetetlennek tekintik. Kíméletlenül megszigonyozzák viszont a ráját, a delfint, de néha még egyes cápákat is.

A lamaleraiak az elejtett bálnákat a parton dolgozzák fel hosszú bozótvágókéseikkel. A hús elosztása évszázados hagyomány alapján történik

A lamaleraiak a hús és a zsír miatt vadásszák a bálnákat már évszázadok óta. Azon kevés népcsoporthoz tartoznak, amelyek az egyébként kellemetlen szagú és ízű bálnahúst elfogyasztják. A felesleges húst a közeli piacon cserélik zöldségre és rizsre, a kereskedés szinte teljesen készpénzmentesen zajlik. Lamalera önfenntartó bálnavadász-közösségnek minősül, ezért nem vonatkozik a falusiakra a bálnavadászati tilalom. Ráadásul Indonézia nem is tagja az IWC-nek, a bálnavadászatot szabályozó nemzetközi szervezetnek.

Szombatonként a nők gyalog indulnak útnak, hogy a felesleges bálnahúst a falutól hét kilométerre fekvő piacon rizsre és zöldségre cseréljék

A sikeres vadászat után a bálnahúst évszázados hagyomány alapján osztja fel a közösség. A szigonyos és a hajóépítő kapja a farok egy részét, de jár még nekik a bálna testéből is. Ebből részesedik a szigonykészítő is, de természetesen kap a húsból a hajó legénysége is. Még a falu védőszelleme is kap a zsákmányból. A kevésbé értékes húst azok kapják, akik nem vettek részt a vadászaton: ebbe a csoportba tartozik a legénység rokonsága. A maradékból pedig részesülnek még az árvák és az özvegyek is.